A kollekcióid egyszerre elegánsak és praktikusak, modernek és meseregényesek, trendiek és kifinomultak, vagányak és szelídek: az abszolút időtlenség jellemzi őket.
Az időtlenség sokáig nem volt pozitív jelző a divatban. Inkább azt mondanám, hogy a 20. század közepéig az volt a természetes, hogy nagyon hosszú időre szólt egy termék; aztán megőrült a világ, mindennek lerövidült a használati ideje, és úgy éreztem, hogy ez az időtállóság kiment a divatból. De lám, fordul a világ, és most nagyon jókat jelent az a fogalom, amivel néhány évvel ezelőtt még egy kicsit régimódi voltam.
Manapság felértékelődik az, amiket a szüleinknél, nagyszüleinknél láttunk, a hagyományok, amikről talán csak olvashattunk, és ezek által is fenntarthatóságról, újra felhasználásról beszélünk. Mi a véleményed erről?
Azon gondolkodtam, hogy amikor a nagyszüleim elővették évről évre a szinte életre szóló télikabátjukat, akkor ők nem újra felhasználtak, hanem az volt a téli kabátjuk. Ennek az életre szóló használatnak persze, fontos eleme volt a praktikák ismerete, amik hozzátartoztak a divat kultúrához. Olyannyira, hogy a múlt század közepéig létező úgynevezett irodalmi divatlapok, nemcsak arról szóltak, hogy mi a divat, hanem összefűzték az aktuális áramlatokat a hímzés mintáktól, az irodalomon át, a divatos lekvár címkéig, például azzal, hogyan lehet a ruhát a következő szezonig eltenni.
Látszólag jelentéktelen háztartási tudományok voltak ezek, amelyek praktikusan segítették a fenntarthatóságot. Nagyon érdekes, hogy az új generációk mindezekre nyitottak, és szinte visszakövetelik a korábbi századok ésszerű praktikáit a fenntarthatóság érdekében. Újra fókuszba kerültek az örökölhető családi háztartási kultúrák. Boldog vagyok, hogy ma már erről is beszélünk.
Milyen családi tudást hoztál otthonról?
Gyerekkoromban nem volt a divatnak ilyen óriási szerepe, persze az öltözködés megmutatta a társadalmi rétegződést is, de nagyon más kommunikációs tartalommal bírt, mint most. Ilyen értelemben egy nagyon gazdag családból származom, ahol az arisztokrata nagymamától a parasztasszony nagymamáig, széles skálán tanultam a tárgyak szeretetét, nemcsak az öltözködést, hanem megcsinálni és létrehozni valamit. A nők mindennapi életformájának része volt a kézzel készítés, ami a tésztától a pulóverig terjedt; és ilyen értelemben, a női munkákból eredő teremtő erőt, amit a környezetemben gyerekként magamba szívtam, tudtam katalizátorként használni a fantáziámhoz és a tehetségemhez.
Melyik a számodra legkedvesebb történet?
A 25 éves évfordulónk kapcsán kicsit erőteljesebb kommunikációval mutattam be egy mesémet. Miután játék- és bábtervezőként kezdtem a pályámat, nagyon szerettem textiljátékokat készíteni. Kisbabát várva azon gondolkodtam, hogy vajon mi lesz az én első játékom, amit a babámnak készítek. Aztán megszületett, olyan picike volt, mégis olyan erős egyéniség erős hanggal, és mindent olyan ügyesen kibírt. Én pedig akkor azt gondoltam, hogy egy kis szamár milyen jó lesz, mert kedves, egyszerű, de nagyon erős kis lény. Aztán a kislányom minden szülinapjára kapott egy szamarat, ami az ő életéről szólt: amikor iskolába ment, akkor a szamár is kapott hátizsákot; amikor a Mátrixot szerette, akkor bokáig érő fekete kabátot adtunk a szamárra; ha megigéződött a kollekciónk egy gyöngyös darabjától, akkor a szamár is azt viselte – ma már 33 darab szamara van.
Azt éreztem, hogy a 25 éves márkánk is megérdemel egy szamarat, hiszen ő is az én gyerekem, így a kollekciónak az az ékessége, hogy a márkalogót ötvöztük három nagyon cuki szamárral, amit egy francia festőművésztől kaptunk.
Ezen a ponton is összeért a két szál, beépült a kollekcióba a szamár, és Fruzsi idén ezeket a szamarakat kapta selyemsálon.
Kötődik-e emlékezetes pillanatod a Pesti Vigadóhoz?
Életem egyik legkülönlegesebb eseménye kötődik a Pesti Vigadóhoz, amikor a FINA Budapest 2017-es úszó-világbajnokság megnyitóján a Dunán felállított hatalmas színpadon, egy grandiózus Anna-bál történelmi képet jelenítettünk meg. Elmondhatatlanul misztikus élmény volt, amikor ez a sok különböző, nagyon fiatal lány a Pesti Vigadó Díszteremében készülődött, és korlátlan szépségükkel megtöltötték az egyébként is pompázatos termet. Majd az az elképesztő érzés, amikor ez a 150 lány elindult a Pesti Vigadóból, lement a korzóra, végelláthatatlan sorban végig vonult a rakparton, fel a színpadra, majd vissza… ehhez fogható borzongást nagyon nehéz érzékeltetni, sosem fogom elfelejteni. Ezek az igazi ajándékok egy alkotó számára.
Mire számíthatunk a januárban nyíló kiállításon?
Az elmúlt 25 évnek egy markáns esztétikai üzenete van, ami a motívumokról és egyfajta kódrendszerről szól, amit ezek jelentenek. Visszanézve a 25 évre, kiderült számomra is, hogy nagyon sok olyan mintát dolgozok fel, ami az én országomnak és környezetemnek a motívuma: egy épületdísz, egy kelta kő, egy koronázási palást, egy miseruha, egy kárpit… Az életemben mindig erős jelek voltak a környezetem motívumai, és azt gondolom, hogy az lesz a legeslegszebb a kiállításban, ha ezt a jelrendszert dolgozzuk fel XXI. századi divatüzenetekként, miközben azokra a technikákra és tartalomra fókuszálunk, amitől a ruháink különlegesek. Láthatóak lesznek ruhák, textilek, tárgyak és hallhatóak zenék – egészen biztosan crossover kiállításra számíthatnak azok, akik velünk tartanak. Ez egy nagyon izgalmas projekt, és folyamatosan épül bennem a tartalom, az üzenet.
Repertoár – Az ellentétek harmóniája
A 25 éves retrospektív kiállításon az elmúlt negyed évszázad legkülönlegesebb, legemlékezetesebb darabjait láthatja a közönség.
Szerző: Nyirő Nikolett
