Miklósi-Sikes Csaba
A költő hajléka… és ami mögötte van
Kisfaludy rekviem
Jeleseink szülő-, illetve lakóházai sajátos helyet foglalnak el egy adott település életében. Ezek az épületek a régmúlt idők történéseinek őrzőivé válva, sajátosnak mondható emlék és értékvilágot képviselnek. Nekem megadatott, hogy közel egy negyed évszázadot töltsek Kisfaludy Sándor egykori hajléka falai között, ahol a ”hely szelleme”, a megmagyarázhatatlantól a humoros eseményekkel bezáróan mély nyomokat hagyott életemben. Ez a történet valamikor az 1980-as évek legvégén kezdődött, amikor az akkori román politika „kínálatait” megelégelve feleségemmel összepakoltuk motyóinkat s négy gyermekünkkel, tele reménnyel és bizakodással áttelepültünk Sümegre. Mint kiderült, ott a megyei hálózathoz tartozó, de a hivatali közöny, a múlt iránti érzéktelenség miatt eléggé lepukkadt irodalmi emlékház „gatyába rázását” várták el tőlem az emlékházat frissiben átvevő város vezetése. Segítőnk az áttelepítésben – akár sorsszerűnek is mondható – Sümeg múltjának emblematikus családjának késői leszármazottja, Entz Géza későbbi határon túli magyarság ügyeit felvállaló államtitkár támogatott minket. 1989. július 4-én érkeztünk, ahol Tóth Tamás polgármester vezetett be a költő és hajléka rejtelmeibe. Az igazat megvallva, Kisfaludy Sándor neve akkor az általános ismereteken túl, nem sokat mondott nekem, bár a város első emberét hallgatva, folytonosan azt éreztem, hogy valahol-valamikor már találkoztam ezekkel a történetekkel. Csak később esett le nekem, hogy ez egy olyan sorsszerű történet, amely utolsó Kolozsváron töltött napjaimmal kezdődtek. Nehéz elfeledni, hogy miközben hónapokon át a becsomagolt dobozok között, a rokonok „könyöradományaiból” éltünk, várva a hatóságok kegyeit egy vámvizsgálatra, illetve az ország elhagyásának engedélyezésére, csak tettem-vettem magam ebben az őrületben, nem tudva mit kezdeni a rám szakadt (szabad)idővel. Akkor történt meg az a csoda, hogy egyik dobozból találomra kivettem egy könyvet, amit Kolozsváron utolsóként olvastam, s ami nem volt más, mint Barabás Béla Kisfaludy Sándorról szóló regénye. A csavar ebben a történetben ott van, hogy akkor még fogalmam sem volt arról, hogy barátaink éppen Kisfaludy sümegi szülőházában találtak számomra helyet az újrakezdéshez. Lehet, hogy csupán véletlen, de nem csodálkoznék azon, ha a sors valahogy így (jól) rendezte el a dolgokat…
Majd teltek a hónapok, az évek, s miután igyekeztem átrágni magam a sümegi költőnkről szóló irodalom sokaságán, s ez által megismerve életútja rejtelmeit, azon kaptam magam, hogy a 19. század első felét tárgyaló kiadványok olvasását a névmutatók K betűjének böngészésével kezdem. Próbáltam törekedni arra, hogy a hosszú évtizedek során fokozatosan kialakult idealizált költői pályaképet, egy általam (magamnak) valóságosabbnak vélt, de mindenképp az eddigieknél egy sallang mentesebb Kisfaludy-összkép váltson fel. Utazásaim során Bécstől a szinte teljes Kisfaludy-irodalmat magáénak tudó (!) Székelyudvarhely ref. kollégium könyvtáráig – ha csak tehettem – számos gyűjteményből kikértem a költőnk munkáit, s meglepődve láttam, hogy Himfy ciklusát, illetve történelmi regényeit, mint valami jóféle ponyva-köteteket, a szó szoros értelmében rongyosra olvasták elődeink. Jobb igazolást nem is találni arra nézve, hogy Kisfaludy igen népszerű, sokak által olvasott, mert volt egy olyan időszak, amikor az ország népe hinni akart a költő énekének.
Érthető módon érdeklődéssel kutattam Kisfaludy erdélyi kapcsolatait melyekről kiderült, hogy a vártnál sokkal gazdagabb élményanyagot jelentenek. Hogy csak néhányat emeljek ki közülük: az udvarhelyszéki Etéden volt katona (2001-tőlemléktáblával jelöltük meg egykori ottlétét), s ott találkozott az első ízes hangzású székely szavakkal és kifejezésekkel, amelyeket az anyaországi írók közül elsőként használt munkáiban. Kisfaludy kolozsvári történéseiről olvasva, szinte kenegette a májam, amikor megtudtam: ott fogadta meg, hogy irodalmi ambícióit csakis anyanyelvén fogja sikerre vinni, míg Kotsi-Patkó János első magyar nyelvű színielőadásait látván, szintén ott kötelezte el magát a magyar nyelvű játékszín ügye mellett. Kolozsváron élt erdélyi barátja Újfalvi Sándor, aki az ő hatására lett Erdély egyik legjelesebb emlékírója és ismert színházpártolója. Feleségével, Lészay Juliával, néhány nap erejéig meglátogatták a költőt és feleségét Sümegen, amikor a füredi sínház megnyitására készültek 1830-ban. Újfalvi később részletesen leírta ennek a találkozásnak történetét – többek közt – megemlítve a ház „lelkes háziasszonyának örömét… hogy házánál eddig erdélyi embert nem látván, most egy igen kedves régi óhajását élvezheti”.
Mit mondhatnék erre? Szegény Szegedy Róza honnan tudhatta volna, hogy másfél évszázad múlva, személyemben egy erdélyi ember fogja a Boldog szerelem otthonának házigazda szerepét bő két évtizedre felvállalni, a ház úrnőjének hajdanán híres virágoskertjét, pontosabban annak örökében lépett növényeit meg-meglocsolni, az odalátogatóknak férje adomáiból mesélni, netalán egy-egy versrészletét felidézni.
