120 éves lapunk, a Sümeg és Vidéke
Ebben a hónapban is folytatjuk válogatásainkat a 120 évvel ezelőtti lapokból.
———————————————
Miért nem?
A Sümeg és Vidéke eredeti tárcája
Azt kérdezed miért nem írok a Sümeg és Vidékébe? Hát, azért, mert haragszom. Nagy sorja van annak. Elmondom. (…)
Ha már benne vagyok a dühbe, hát megyek dühösen a kiadóhivatalba, hogy a nyilttérbe beletegyem az esetleges sajtóperre való tekintettel is jól meggondolt és megszerkesztett következő nyilatkozatot, mely már napok óta szorítja az oldalzsebemet. A nyilatkozatot mely így szól, odaadtam a kiadónak.
Aszonyom!
A nevét nem akarom ez egyszer pellengérre állítani. Ön jól tudja, hogy ez a nyilatkozat önnek szól. Önt otthagyta a szakácsnéja, mert nem főzött neki délelőtt villásreggelit és délután villásuzsonnát, hanem ahelyett vasvillás ebédet és vacsorát adott neki és most a mi ( mert ez máe a feleségemmel közösügy) szakácsnénkat csábitgatja s felakarja emelni neki a kvótáját. Két frttal többet igért neki. Talán azt hiszi, hogy az a mamlasz önnek pompás friss kvótavacsorát tud főzni? Asszonyom, vigyázzon magára, mert ha még egyszer rajtakapom, hogy drága szakácsnénkhoz küldözget, akkor megfeledkezem lovagiasságomról és…
De a kiadó tovább nem is olvasta már, hanem kijelentette, hogy a Sümeg és Vidékének elve, hogy semmiféle goromba nyilatkozatnak nem ád nyilt teret, még ha minden szóért egy Wekerle-tallért füzetek is.
Már kérem, hát nem botrány ez? Először is kérdem, hogy mióta vannak kiadónak elvei? Másodszor mióta paktál a kiadó a cselédcsábitó asszonyokkal? Mint a villám, úgy járta át agyvelőmet ez a két világra szólló gondolat.
Szegény feleségem! Hát már senki sincs, aki megvéd téged. Még a szabadsajtó is cserbenhagyott? a nyomorult kormány már a kiadókat is demoralizálta, akiknek legjobban kellene védeni a szabadsajtót, már azok is elnyomják a sajtószabadságot?
Soha ilyen felfordult világot!
Hetek óta nem ettem meleg vacsorát, mert nem volt cselédünk. Azaz, hogy hetek óta 8 cselédet is odahoztak hozzánk de vagy be se álltak, vagy megugrottak, vagy kidobtuk (ez szintén közös ügy a feleségemmel) de a vacsora idejét egyik sem érte el.
Az egyikhez a tekintetes asszony azt a fontos kérdést intézte, hogy „hány éves vagy? A szakácsné jelölt nagysága előtt ünnepélyesen kijelentette, hogy ő be nem szegődik, mert nincsen hozzá szokva, hogy holmi tekintetes asszonyok mielőtt vele megitták volna a „svesztersaftot”, tegezzék,, ezzel gyorsan eliramodott.
A másik azt az óhaját fejezte ki, hogy főzéshez a szobalány adjon neki mindent kézhez, a dajka mosogasson el, a bevásárláshoz pedig kocsist – aki nincs – küldjem, mert ő szakácsné és méltóságán alulinak tartja a főzésnél egyebet is tenni. Ezt a tekintetes asszony iramitotta el.
A harmadik – kis hamis – őszintén megvallotta, hogy két gavallér szokott nála tisztelegni, s a míg azok nem találkoznak a konyhában, minden rendben van, de ha a véletlen összehozza őket, akkor olyan égi, vagyis konyhaháboru támad, hogy elvárja tekintetes urtól, – az én vagyok – hogy félreteszi minden jog és igazságérzetét s nem avatkozik a perpatvarba addig, míg hajnalig egyik a másikat ki nem akolbolitja. Ezt meg a tekintetes úr iramitotta el.
A negyedikre magam is kiváncsi voltam s mikor a helyszerzőné magával hozta, az ajtónál hallgatóztam. Azzal kezdte, hogy egy szélsőbali interpellációt terjesztett be a tejsasszonyhoz. „A tejsasszonyhoz.” Ez volt az első sértés. A tejsasszony már az interpelláció előtt dult-fult, hát még azután.
„Csókolom kezét tejsasszony, én 10 frtért be nem szegődöm, mert azt hallottam, hogy a tekintetes úr nagyon szerelmes, hát 15 frtnál alább nem állok.” A többit nem hallottam, mert illa a berek, nádak-erek, ettől én iramodtam el, felkaptam a biciklihátra és fáradt paripám gazdájától megdühödve Gógánfán dobott le egy árokba. Hogy mikor kerültem haza és hogy mertem haza jönni, azt nem tudom, de azóta a tejsasszonnyal csak ugy tudtam a kiegyezést ujra megcsinálni, hogy 10 percenttel felemeltem a házi kvótáját.
A többiről már nem is merek beszélni. A 8-ik, a mostani, a meleg vacsoráknak drága nemtője, tejben-vajban fürdik, 2 frttal több fizetést kap, mint a szomszédok szakácsnői, nehogy elcsalják, délelőtt, délután uzsonna, mert az elöbbi tejsasszonynál már megszokta. Mi nem iszunk bort, de ő a legfinomabb rendekit kapja, mosóné, napszámosné, takaritóné, vasalóné, bejáróné, kijáróné van mellette. Vizet a szamaras hord, kis gyermekére a feleségem mosogat s azt is tartjuk – áldja meg az Isten a papáját. – Ha dühös vagyok rá, bezárkózom a szobámba, előveszek egy seprőt, vagdalózom a levegőbe, káromkodom, ordítok, mint egy 48as baka, míg lecsillapodik a dühöm és a drága ő szakácsnésága nem kopog az ajtón: „Tekintetes úr, kliens várja az irodában.” Ekkor félve kisompolygok és alázatos hangon megkérdezem, hogy mit is méltóztatott parancsolni?
És ezt a drága féltett jószágot akarják tőlünk elcsábítani és a kiadó úr még a nyilttérből is kinyiltterez. No még ilyen erkölcsöket soha se értünk.
Ezért haragszom én és nem irok a Sümeg és Vidékébe.
Most már tudod, hogy miért?
Dr. Székes Alfréd
/A Sümeg és Vidéke 1897. június 6-i számából szemezgette Szijártó Éva/
