„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall? Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?” (Mk.3.36-37)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Úgy gondoltam, ez az evangéliumi idézet kívánkozik most ide, Szent István ünnepére. Miért is? Mert nagy, szinte emberfeletti embert kívánó feladatot, terheket rakott a vállára a Jóisten, és biztos vagyok benne, hogy szent életű első királyunk életét attól a perctől kezdve, hogy a fejére került a korona, végigkísérte a dilemma: megnyerni a világot, legyőzni az ellenségeit, de lelkében kárt nem vallani.
Szent István hatalmas elszántsággal, ugyanakkor végtelen alázattal szolgálta nemzetét. Puritán jelleme, megrendíthetetlen hite vezette munkájában, mely nyomán alakja példaként állt a későbbi korok nemzedékei előtt s állhat előttünk most is.
Jókai Anna Kossuth-díjas írónk, aki mindig a keresztény értékeket tartotta szem előtt, így ír egy helyen:
„Szent István király azt a fundamentumot adta meg, amire azóta is építkezünk. Szakszerűtlen az a mester, aki csak a tetőt tervezi, az alapot pedig hagyja ebek harmincadjára. Még jó néhány szint hátravan, bárha ami kész, azt szépen belaktuk, amit elidegenítettek, megsiratjuk. A födém mindig csak ideiglenes, a kupola, amiről ábrándozunk, még a jövő reménye. De az alapító nevét és az alapítás dátumát – a hagyományt követve jól látható helyre bevésték.”
A Jókai Anna által említett erős alap, annak építése mit is jelentett a gyakorlatban ezer évvel ezelőtt? Sok háborút, sok csatát, vért. Koppány felnégyelt testét, özvegyek könnyeit, a régi hitet gyakorlók szigorú büntetését. Viszont az egyenlet másik oldalán az erős fundamentum, az, amire azóta is építkezünk, amiért nem tűnt el nemzetünk a történelem viharaiban.
Mi szerencsések vagyunk itt, Szent István országában, szeretett városunkban, ahol olyan szoros a magyarok kötődése Máriához.
A szentmise meghatódott hangulatában engedjék meg, hogy felidézzem, hogy emlékeztessem önöket: Szent István király 1038-ban, augusztus 15-én, 980 évvel ezelőtt, Nagyboldogasszony napján, a halálos ágyán a következő szavakkal ajánlotta fel Magyarországot Szűz Máriának:
„Mennyek királynője, e világ jeles újjászerzője! Végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, a papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.”
Micsoda kegy nekünk – gondoljunk csak bele, nekünk, sümegieknek, hogy egészen közelről érezhetjük Mária oltalmát. Érezhetjük magunkon, cselekedeteinken óvó tekintetét.
Ott csengenek-e a fülünkben István király intelmei? Az eltökélt uralkodó szavai, aki nem a tőle függetlenül zajló politikai eseményekre bízta a saját és országa sorsát, noha a keresztény Európában lett volna jelentkező bőven, aki úgymond szárnyai alá vette volna újonnan született hazánkat.
István király tetteinek ereje abban rejlett, hogy nélkülözött mindenfajta öncélúságot, sőt ellenkezőleg: biztonságot, hitet, jövőképet adott az országnak.
Ha az emberi életet, életünket vesszük alapul, ezer esztendő felmérhetetlenül nagy idő. Ezen a hatalmas időn egy olyan út vezet keresztül, mely sok-sok nemzedék életéből, sikereiből és kudarcaiból, vereségeiből és diadalaiból, újrakezdéseiből épült meg. Ezen az úton Szent István erős és független európai állam megteremtéséről szőtt tervét követve indultunk el.
Az induláskor úgy tűnhetett, István király lehetetlen feladatra vállalkozik. Az akkor már megszilárdult hatalommal rendelkező európai uralkodóházak is kétkedve szemlélték, ahogy a harcos, keleti nép régi életét maga mögött hagyja, és új életre rendezkedik be itt, a Kárpát-medencében.
A történelem, a több mint ezer esztendő azonban Szent Istvánt igazolta: a magyar nép otthonra talált Európában. Az azóta eltelt időben, az évszázadok során sosem – még a legreménytelenebb helyzetben sem – vesztettük el a hitet, hogy a gondviselés ezt a helyet rendelte otthonunknak.
Ezer esztendő alatt nemzet született. A magyar nemzet polgárai munkájukkal, kudarcaikkal és sikereikkel egyaránt segítették világrajövetelét. Úgy, hogy végig Szűz Mária oltalmazott bennünket. Mindig oltalmazott bennünket.
Nézzük csak most mi – a mai ünnepünkön – ezt a márványtáblát, amely csak a szívünkben létezik, de ott kitörölhetetlenül: az alapító neve Szent István, Isten kegyelméből Magyarország keresztény királya. Az alapítás éve: 1000 karácsonya – az akkor érvényes Julián naptár szerint.
Tisztelt Ünneplők!
Mit tehetünk ezekhez a nemes gondolatokhoz hozzá ma? Mit tehetünk hozzá mi, akik ma élünk?
Tudják, a mi életünk, a mi évszázadunk, vagy éppen a mai napunk egy emelet városunk, nemzetünk, Európa és a világ magas, tornyos épületében. S ha azt szeretnénk, hogy álljon a ház, hogy biztosan álljon: gondosan kell építenünk. Jól kell csinálnunk a dolgunkat. Figyelnünk kell az egész házra, és figyelnünk kell egymásra is, hiszen a ház építéséhez mindenkire szükség van: szegényre és gazdagra, olyanra, aki tervezni tud és olyanra, akinek jól áll a kezében a vakolókanál. Olyanra, aki látja, biztosítja az alapokat, és olyanra, aki már látja a következő elemeket is. Belőlünk, mindannyiunkból épül ez a ház.
Legyen a mai, idei augusztus huszadikákánk üzenete és reménye ez.
| Nekünk kell ebben az országban, Szent István országában, és ebben a gyönyörű városban, amely felett Szűz Mária őrködik, együtt munkálkodnunk. Nekünk kell napról-napra, évről-évre bölcsen döntenünk. Bölcsen, de ha kell: keményen! A Szent Jobb kéz nem önös érdekből markolta keményen a királyi jogart, és nem a bosszúállás vezérelte lesújtó kardját sem! Ő nem akarta magának megnyerni a világot, hanem nemzete helyét akarta biztosítani a világban! Nem is vallott kárt a lelke! Utód nélkül, de tiszta lélekkel, keserűség és félelem nélkül hagyta itt ezt a világot, rábízván legnagyobb földi kincsét, az általa megteremtett Magyarországot a Mennyek Királynőjére!
Szűzanya oltalmát és segítségét kérem én is városunkra és Önökre! Örülök, hogy együtt ünnepelhetünk ma, ezen a megszentelt napon! Végh László polgármester Elhangzott augusztus 20-án, a városi ünnepségen |
