Kölcsey Ferenc örökbecsű költeményének születésnapján, január 22-én méltán ünnepeljük a Magyar Kultúra teljességét, merthogy az idők során nemzeti imádságunkká magasztosult hymnikus lyra – műfajában egyedülálló módon testesíti meg népünk kollektív szellemiségét.
Már az ókorban tudták az akkori görögök bölcsei, és hirdették is tanításaikban, hogy a zene a lélek művészete. Sőt, mi több, Platón egyenesen személyiségépítő és nevelő hatást tulajdonít az emelkedett lelkületű melódiáknak (ellentétben a disszonáns hangzásúakkal). Mennyivel inkább igaz ez a hymnikus zeneművekre, amelyek magával ragadó érzelmi-értelmi elkötelezettséget sugároznak, és erre is buzdítanak. Természetesen az írásos formanyelvű művészetek is létrehozhatnak hymnikus alkotásokat – elsősorban a költészet műfajában – hiszen nem véletlenül a lant (görögül lyra) a poézis emblémája.
Ámde „ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez” merthogy „nagy munkát vállal az magára” (Petőfit idézve), kiváltképp, ha egy nemzeti közösség himnuszát óhajtja bárki is megfogalmazni.
A magyar kultúra napján Kölcsey Ferenc költői évfordulójához illeszkedően kegyeleti kötelességünk megemlékezni Erkel Ferenc személyéről, aki az idők folyamán a Himnusz megzenésítésével méltó társszerzőként állt elő a magyar kultúrtörténet Pantheonjában. Azonban – a történeti hűség kedvéért
– feltétlenül érdemes ismételten közhírré tennünk, hogy Erkel eredetileg részt sem kívánt venni a kiírt hivatalos pályázaton, mivel az akkortájt ismert, különféle nemzetek indulószerű, csinnadrattás vagy uralkodókat dicsőítő himnusza (Gott erhalte, God save the King), pláne vérengzésre uszító (öntözze hát rút vérük a határt) nem az ő gusztusa szerint való példák voltak. Nem érezte művészileg ihletőknek ezeket a mintákat.
Ámde a Nemzeti Zenede igazgatója ezt megtudva, kollégaként baráti délebédre saját otthonába invitálta, majd gyengéd erőszakkal zongorához ültetve rázárta a szobaajtót – kedélyesen közölve, hogy csak a kész kompozícióval jöhet ki az ebédlőbe… Erkel a zongorán csak egy üres kottalapot és a jó előre odakészített, és épp a Himnusznál kinyitott Kölcsey verseskötetet talált. Mit ad Isten – a hálás utókor örömére – mintegy isteni sugallatra – ekkor kondultak meg a szemközti templomtorony harangjai, és ekkor Erkel azon nyomban, a harangzúgás dallamát lekottázva, ebben a hangfekvésben alig fertály óra alatt megkomponálta a Himnusz énekelhető változatát. Mondani sem kell, a pótlólag beadott pályamű fölényes győzelmet aratott. A történetet maga Erkel idézte fel Gárdonyi Gézának a Nemzeti Sakk-körben, lévén mindkettejük szenvedélyes, sőt kitűnő sakkjátékos.
Tudnivaló azonban, hogy e templomi áhítatot árasztó Himnuszon kívül a közismerten patrióta Erkel megkomponálta még a hazafiság himnuszát is, melyet főművének, a Bánk Bán című operának dramaturgiai csúcspontjaként illesztett ebbe a műbe, a „Hazám, hazám, te mindenem” kezdetű tenoráriaként.
Igen ám, de mi magyarok nem csupán a saját, Kárpát-medencei kultúrkörünk működtetésével járultunk hozzá Európa kultúrájának szinten tartásához, amit a bevezetőben hivatkozott platóni koncepcióra visszautalva tudhatunk újólag megerősíteni, mivel több mint két évezreddel később Kodály Zoltán zenepedagógusként ugyanezt a meggyőződést vallotta a minőségi zene 
személyiségfejlesztő képességéről. Sőt megtoldotta azzal a felismeréssel, miszerint a megfelelő színvonalú zenei környezetben már az anyaméhben ért hanghatások nyomán előnyre tehet szert a magzat a születést követő személyiségfejlődésének megalapozásával. Természetesen ezt az alaphelyzetet a későbbiek során következetesen tovább erősítheti a világszerte ismert Kodály- módszer szerinti zenei alapoktatás.
Ennek a pedagógiai hungarikumként elhíresült módszernek biztosít ideális hátteret a Bartók-i ’tiszta forrásból’ merítő népdalkincs. Olyannyira, hogy miként a forrásvíz megtalálja az útját a természetben föllelhető bármiféle közegben, ugyanúgy érvényes ez a törvényszerűség a zenekultúra spontán terjedésére az emberi társadalom közegében.
Tudvalevő ugyanis, hogy az Európai Unió közös megegyezéssel Beethoven 9. szimfóniájának zárótételét, az Örömódát választotta himnuszául, stílszerűen, mint a nemzeti kultúrák fölött átívelő fenséges dallamot. Nos, mint azóta örvendetes bizonyossággá vált, épp ezen a ponton kapcsolódik legszorosabban a magyar kultúrtörténet az európaihoz.
No de tartsunk sorrendet, és idézzük föl a magyar zenetudósok egyik legrangosabbjának, a Kodály- kortárs Szabolcsi Bencének 1943-ra visszautaló megállapítását, miszerint az idézett Beethoven műnek zárótétele szembetűnő egyezéseket mutat a 18. és 19. század fordulójának meghatározó magyar költőszemélyisége, Kisfaludy Sándor egyik megzenésített népies műdalának dallamával… Ezt az észrevételt azóta több magyar zenetudós is megerősítette, többek között Barsi Ernő a sümegi Múzeumi Füzetekben, de ifj. Csoóri Sándor népzenész és Karakas Zoltán néprajzkutató úgyszintén.
Ennél is nagyobb súllyal esik latba a Bécsi Levéltárból előkerült ’perdöntő’ archív dokumentumként az Allgemeine Musikalische Zeitung folyóirat 1816-os márciusi száma, melyben teljes egészében megtekinthető a szóban forgó „Magyar Szüretölő ének” című Kisfaludy műdalnak eredeti nyomata, méghozzá Beethoven hozzákomponált zongorakíséretével.
Közbevetőleg: közismert, hogy akkortájt számos daliás kiállású nemes ifjú szolgált a Mária Terézia által alapított magyar királyi testőrségben – miként maga Kisfaludy Sándor is. Ezért nem meglepő, hogy a kortárs Európa zenei fellegvárának számító Bécsben kölcsönhatásba került a magyar és az európai magaskultúra. Ékes példája ennek ezen folyóirat azonos oldalán Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című költeményének német nyelvű műfordítása is. (Csatolva)
Beethovent tehát megragadta a Kisfaludy által megzenésített népies hangvételű műdal „kellemes és érzelmekre ható” melódiája, amit maga a költő is a Balaton-felvidéki népdalkincsből kölcsönzött. Más szóval: Kisfaludy is ugyanabból a tiszta forrásból merített, mint másfél évszázaddal később Bartók és Kodály is tették, és ennek folytán – némi áttételes közvetítéssel – maga Beethoven is, Kisfaludy jóvoltából.
Fokozott örömmel tehetjük hát közhírré a Balaton-felvidéken fogant népi dallamvilág legmagasabb rangra emelésének történetét a zeneirodalom talán legnagyobb óriása, Ludwig van Beethoven által.
Van-e ezzel kapcsolatban nékünk tennivalónk? – tehetnénk föl a költői kérdést a magyar kultúra ünnepnapja apropóján, amire Kodály válasza így szól: „az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának”.
Zárszóként: elképzelhető, hogy a kedves olvasók közül többeknek jelentenek a fentiekben leírtak hézagpótló értesüléseket.
Fogadják szeretettel!
Varannai Gyula
Forrás: Allgemeine Musikalische Zeitung – 1816. március 13. sz. Lipcse/Bécs Szabolcsi Bence: Egy Beethoven dallam története – 1943. Budapest Barsi Ernő: Sümegi Múzeumi Füzetek – 1994. Sümeg
Karakas Zoltán: Kisfaludy, Beethoven és az Örömóda – 2016. Budaörs
