„Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet! Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen azokban az országokban semmi keresnivalóm.
Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!
És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert milliók váltak földönfutókká játékaitok során és én csak egy vagyok a milliók közül. Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj. Adjátok vissza a hegyeimet!”
Sok magyar szív hasonlóképpen dobban e sorok hallatán. Ez a magyar fájdalom és összetartozás egyik legszebb alkotása. Wass Albert erdélyi író és költő fogalmazása – kérése, parancsa – minden magyar embernek eszébe juttatja a történelmi Magyarország feldarabolását. Azt a fájdalmat, ami belénk égett – és hiába telnek az évek, az évtizedek, most már egy évszázad, nincs szabadulás a kínzó történelem elől. Nagyapáinknak sem volt, apáinknak sem és nekünk sincs! És hogy az utánunk jövők mint emlékeznek majd, rajtunk múlik! Ezért van fontos jelentősége a mai évfordulónak, Trianon emlékezetének és a jövőbe mutató Nemzeti Összetartozás Napjának.
- június 4-én a versailles-i kastélyban írták alá délután 16 óra 32 perckor Magyarország új határait felrajzoló és jogfosztó békediktátumot.
A kényszerszerződés – vagy hívhatjuk békeparancsnak is – az első világháborúban vesztes Magyarország – mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama – és a háborúban győztes antant szövetség hatalmai között jött létre.
| A történelmi okirat Magyarország, pontosabban a magyar királyság új határainak kijelölése mellett korlátozta a magyar hadsereg létszámát, valamint megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását.
Mi is vezetett idáig? Foglaljuk össze röviden: A trianoni szerződés a versailles-i békerendszer részeként született meg, melyet a világháború lezárását követően egy másfél éves konferencia készített elő. A győztes antant hatalmak 1919. január 18-án kezdték meg a tanácskozást a Párizs környéki kastélyokban, ahol a „négy nagy”, Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnökök és Wilson amerikai elnök szava dominált. A legyőzöttek képviselői is részt vettek a tárgyalásokon, de tényleges ráhatásuk nem volt az események menetére. A Kun Béla vezetésével hatalomra kerülő kommunisták nem voltak szalonképes erő az antant számára. 1919 augusztusában, amikor az ország nagy része román megszállás alá került, ez a köztes állapot már terhessé vált a tárgyaló felek számára, de a Nemzeti Hadsereg segítségével új, konzervatív rendszert építő Horthy Miklós már megfelelő partnernek tűnt. Magyarországnak csak ekkor, 1919 végén küldték el a meghívót a békekonferenciára. A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar delegáció hosszas munka után, Teleki Pál „vörös térképével”, etnikai, néprajzi, történelmi munkák és érvek tucatjával érkezett meg 1920 januárjában Párizsba – de mindhiába. A magyar küldöttséget a tárgyalások ideje alatt házi őrizetben tartották, szót pedig csak 1920. január 16-án, a béketervezet véglegesítése után adtak Apponyi Albert vezérszónoknak. 
„A békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok” – mondta magabiztosan Apponyi Albert a francia külügyminiszter hivatali szobájában, ahol a főtanács előtt beszélt. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést. Erre az aktusra végül 1920. június 4-én, a Nagy-Trianon palotában került sor, ahol két teljesen súlytalan politikus, Benárd Ágoston, a magyar kormány népjóléti és munkaügyi minisztere és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár írta alá a trianoni békediktátumot. Ezzel szentesítették a történelmi Magyarország szétszakítását.
Trianon pontjai ismertek: Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, ennek megfelelően 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból 90 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállammá vált. Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. Apponyi Albert gróf érzékeltetve a magyarok elkeseredettségét ezt mondta a békediktátum elfogadása után a nagyhatalmak képviselőinek: “Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország írját.” |
Tisztelt Emlékezők!
Tíz éve annak, hogy kormányunk részéről született egy döntés, hogy nemzeti történelmünk legsötétebb napja ne csak lesújtson, hanem erőt is adjon, egymáshoz is emeljen minket.
2010 óta Trianon évfordulója a magyarság részekre szakításának gyásznapjából nemzeti összetartozásunk emléknapjává emelkedett.
100 évvel ezelőtt, 1920-ban a harangokat félreverték. Értünk szóltak a harangok, a mi megmaradásunkért. Azt üzenték, hogy a rettenetes békediktátum ellenére élni akarunk, hogy magyarként akarunk élni, és dolgozni fogunk, hogy megteremtsük nemzeti összetartozásunk jogi, kulturális és gazdasági feltételeit.
Ami igazságtalan volt valaha, az is marad az idők végezetéig. Ami 100 éve történt, arról már ítéletet mondott a történelem. A győztesek felsőbbrendű, egész nemzeteteket büntető döntései nem a szabadság, nem a béke, hanem újabb ellenségeskedések, diktatúrák és a későbbi háborúk magvait vetették el Európában. Egymás után értek minket a nemzeti szocializmus, majd a kommunizmus ökölcsapásai, amelyeket a békediktátumok készítettek elő.
100 évvel Trianon után azonban mi, magyarok bátran kihúzhatjuk magunkat. Megmaradtunk. Azt tettük, amit Széchenyi tanácsolt: a ránk dobált kövekből lépcsőt építettünk. Itt vagyunk Európa közepén – a szétszakítottság, a háborúk és a diktatúrák ellenére is. És nemcsak túléltük ezt az időszakot, de mi vagyunk a Kárpát-medence legnagyszerűbb nemzete.
Tisztelt Emlékezők!
Ma már nyugodt szívvel kimondhatjuk – és mondjuk is ki legalább ezen a napon: megtaláltuk az utakat, és megragadtuk az esélyeket, amelyek egymáshoz vezettek minket. Nehéz út volt ez, tele buktatókkal, de ma már mérföldekre vagyunk attól, ahonnan a szovjet világból kiszabadulva elindultunk.
Kedves Fiatal Emlékezők! Most hozzátok szólok:
Nektek talán már nehéz elképzelni, de amikor én annyi idős voltam, mint most Ti, akkoriban az iskolában mélyen hallgattak arról, hogyha bármely irányban átmegy az ember a magyar határon, akkor ott szintén magyarokkal fog találkozni. Ma pedig ott tartunk, természetes, hogy felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, magyarországi és diaszpórából érkezett magyar fiatalok együtt gondolkozzanak a közös jövőjükről. Ez korábban csak a bátor hazafiak merész álma volt.
Járjátok be a világot, szerezzetek sok-sok tapasztalatot, de ne feledjétek soha, hogy a szülőföldetek visszavár benneteket, számít rátok. Járuljatok hozzá tehetségetekkel, és munkátokkal a magyarok nagy közös teljesítményéhez!
Magyar Honfitársaim!
A trianoni árvák tömegeiről lehet gondoskodni, de családjuk elvesztése pótolhatatlan. A szétszakadt családok kapcsolatait fent lehet tartani, de a tisztaszobák bútoraira kitett megfakult fényképek soha nem fogják pótolni a személyes találkozásokat. Az emléknek eltett tárgyak, játékok jók a felejtés ellen, de mindig fog vegyülni szomorúság és fájdalom az emlékezésbe. Egyszóval a magyarság harmadát nem lehet visszahozni….
Egyszerre egyetértek és vitatkozom „maradék Biharország” egy gondolkodójával, aki szerint „A hazát nem a térképen kell keresni, hanem szívben és lélekben”. Így igaz, szívekben és lelkekben, mert a haza mi vagyunk. Összetartozunk.
Tisztelt Emlékezők!
Városunk itt Magyarország szívében megmenekült a határokat sújtó közvetlen döntéstől. Minket nem fenyegetett veszély. Mégis az itt élők lelkére ugyanúgy nehezedik a 100 éves teher, a fájdalom és az emlékezés.
Amit Trianon lerombolt, azt eddig is, és ma is, 100 évvel később – folyamatosan, nagy-nagy erőfeszítésekkel újraépítjük. A történelem nem ért véget 1920. június 4-én. Egy erős Magyarország, ezen belül egy erős dunántúli bástya, Sümeg is a záloga annak, hogy meghaladjuk Trianon tragikus örökségét. Mert pontosan olyanok vagyunk, amilyennek Ferenc pápa látott bennünket:
“Ez a nép a szenvedések közepette sem fárad el keresni az élet vizének a forrását, ahol a remény új erőre kaphat.”
Magyar Honfitársaim!
A Nemzeti Összetartozás Napján azt ünnepeljük, hogy 15 millióan vagyunk szerte a világban, és mindenkinek megdobban a szíve a Magyar Himnusz vagy egy gyönyörű népdal hallatán.
Azt ünnepeljük, hogy ha bármely honfitársunk nagyot alkot valahol a világban, büszkén mondjuk: ő is magyar!
Azt ünnepeljük, hogy bárhol járunk külföldön, és meghalljuk a magyar szót, felkapjuk a fejünket: nahát, hazai szavak!
Azt ünnepeljük, hogy határoktól, korlátoktól függetlenül van közös múltunk, vannak erős gyökereink, amibe kapaszkodhatunk, igenis van közös jelenünk, és még fontosabb: van jövőnk!
Itt Európa közepén a múltunkra alapozva, a jelenünkben megerősödve – van jövőnk! Van jövőnk, nekünk magyaroknak!
Mert igaz a szó: „Történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk!”
