Hónapok óta nagy izgalommal vártuk a sítábort. A Ramiból 16 diák és 12 felnőtt (tanárok, szülők, nagyszülők) indult január első vasárnapján Szlovénián keresztül az Alpokba.
Az utazás – egy apró technikai gond leszámításával – tökéletes volt, este 7-re értünk a karintiai Weissbriachba. Testvéremmel mi már voltunk tavaly is, ezért segítettünk az újaknak a szállás elfoglalásában és a sícipők kiválasztásában. A bakancsot felvenni nehéz, viszont a lécre csatolni könnyű.
Hétfőn Stefanics Gergő, akit sokan ismernek, mert sümegi, és Árva László síoktatók
beosztották a csoportokat. Mi a haladóba kerültünk, és bemelegítés után rögtön a felvonó használatával a pályán csúsztunk. Gergő vezette a sort, a nyomában kellett menni, ő mutatta, milyen ívvel kanyarodjunk. Nagyon segítőkész és kedves volt, fegyelmet követelt, hiszen vigyáznunk kellett egymásra. Szakaszonként megálltunk, és bevártuk egymást.
Szeretnénk száguldani, nyílegyenesen csúszni, de ez szigorúan tilos. A biztos megállás, ami véletlenül se lehet hóeke, több éves rutint igényel. Nekünk már párhuzamos léccel kell fordulnunk és megállnunk, de a tökéletes pozíciót sok-sok gyakorlás árán tapasztalhatjuk meg. A szabályok betartásával azonban már biztonságosan csúszunk a kék pályákon.
A kezdők az első napon a síelés alapjaival ismerkedtek meg. Emlékszem milyen érzés, amikor először léc van a lábunkon!Sokat nevetünk, amikor halszálkában kell a dombra felmenni, mert pár lépés után mindig hátra csúszunk, miközben nem látjuk, mi van a hátunk mögött. De Laci bácsi, a kezdő csoport vezetője bátorította a csapatot, és ők is felértek a dombra, síelhettek lefelé. Megtanította őket hóekével megállni, így a többi napon már a kezdők is felvonóval mehettek fel a legegyszerűbb pályákra. A tapasztalt oktató bennünket, haladókat is tanított tavaly, most az elsős, másodikos, harmadikos, ötödikes újoncokat tette próbára, hogy mennyire bátrak és felkészültek. A gimisekkel, akik velünk együtt utaztak a buszon, egy szegedi oktatónő foglalkozott, akinek a kislányával akkor barátkoztam össze, amikor visszamentem a pályán az elveszített síbotért, amit ő felvett és visszaadott.
Bár délben ebédeltünk, esténként jól esett a zamatos, svédasztalos vacsora, a desszert pedig mindig nagyon finom volt. Utána beszélgettünk, társasoztunk, zenét hallgattunk vagy a jacuzziban fürödtünk.
Sajnos csak négy napig lehetett léc a lábunkon, pénteken baj nélkül hazaérkeztünk. A zord időjárás bennünket elkerült. Lavinaveszély nem volt, mivel a HÓ hóágyúkkal került a pályákra.
A szülők is síeltek, vagy sétáltak és fotózták a gyönyörű tájat. A családok jelenléte sítáborunkat különlegessé varázsolta. Reméljük, jövőre még többen megyünk, és tovább maradunk.
Koós-Hutás Kincső 6.a
