120 éves lapunk, a Sümeg és Vidéke


120 éves lapunk, a Sümeg és Vidéke

Szemezgetések…ebben az esztendőben minden hónapban válogatunk az 1897-es újság érdekes írásaiból

 

Szegedy Rozália

90 éve múlt, midőn a sümegi családi ház rózsabokros kis kertjébe először bevezette Kisfaludy Sándor fiatal szép hitvesét, Szegedy Rozáliát. A kámi nemesi kúriában töltött mézeshetek megújultak, Himfy kesergő szerelmét a boldog szerelem édeni órái követték, akkor midőn a szerető feleség ajkán először csendült meg a dal:

Kerek erdő be magas vagy,

Édes szívem be messze vagy,

Kerek erdőt levágatnám,

Ha szeretőm megláthatnám.

A bús dalt édes suttogás váltotta fel, a dalt kísérő hárfa enyelgő hangját elkapta az esti szellő. Roza oda simult Sándorhoz, lecsókolva arcának komoly redőit, majd dévajkodva, édes kacagás közt vigabb nótába kezdett:

Szeretőm igaznak látszik,

De csak mikor velem játszik.

Egy pótura nem egy tallér

Nem minden legény gavallér.

Így éltek ők boldogan élvezve a jelent, elmerengve a multak emlékein. Órákon át elandalogtak a Fehérkövek lábánál. A zöldzsalus nyaralót környező árnyas diófasor be sokat tudna beszélni az eszményi szerelem nagy költőjéről, kinek lantján először sirt-zokogot, oly megkapóan a kesergő és suttogva enyelgett oly édesen a boldog szerelem.

Azóta kilencvenszer hajtott a diófa levelet. Az uj rügyek nem beszélhetnek a multról, a régi törzsek nyelvét nem érti meg a halandó pedig a néma tárgyak is de sokat tudnak beszélni. Ott függött, félszázadon át Kisfaludy Sándor iró asztala felett egy diófa keretes képecske. Ez a szerény kép többet mesélt nekem a nagyköltő lélekvilágáról, mint az összes adatok, melyet irodalom történészeink Kisfaludy Sándor és Szegedy Rozália közti eszményi viszonyról félszázadon át összegyüjteni képesek voltak.

Ha rápillantok a képre felelevenednek előttem a régi hires badacsonyi szüretnek emlékei, mikor  Kisfaludy először lobbant lángra Szegedy Rozáliáért. A szerelem reménytelen volt. A szerény finom lelkületü Kisfaludy ugy tekintett Rozára, mint egy magasan járó fényes csillagra, kit elérni nem tud soha. Ez okolja meg azon körülményt, hogy Kisfaludy drága ereklyeként megőrzött minden apróságot mi eszményképére emlékeztette. (…)

Kicsi képecskék, apró selyem szalagok, ruha foszlányok, vérrel irt pár emléksor, egymásközt elcserélt hajfürtök, egy kicsike ezüstsodronyból fonott karika gyürü, mind drága ereklyéi voltak rajongó szivének, amely szeretni és viszont szeretni vágyott.

Midőn már a vágy elérte célját, midőn egészen övé volt egyetlen bálványa, még akkor sem szünt meg lángolóan szeretni és éppen ez a nemes érzés emelte őt a nagyok felé, ennek varázsa adta kezébe ismét lantját és ez őrizte meg ifjuságát élete alkonyáig.

55 évvel ezelőtt korán köszöntött be az ősz. (…) Ismét ott sétált Róza Sándorral komoran, szótlanul, mintha csak érezték volna, hogy ma sétálnak utoljára kettesével a fasor között, hol annyi édes órát töltöttek. Eljöttek bucsuzni az őszi nap korán nyugvó sugarai is, de hiába keresték Róza üde arcát, hogy ugymint régen, megaranyozzák édes mosolygását……. A fonnyadt sárga arc nem derült fel soha többé. (…)

 

Darnay Kálmán tollából – Sümeg és Vidéke – 1897

(eredeti helyesírással)

Szemezgettek: Szijártó Éva és Torma Kinga – 2017